WAX_ragaszkodj hozza DE_500

KK_térelválasztó-FF_520

Nem túlzás kijelenteni, hogy az MKB-MVM Veszprém és a magyar válogatott kapusa, Mikler Roland élete legjobb formáját nyújtja az utóbbi időszakban. Azt azonban csak kevesen tudják, hogy sportolói karrierjét kezdetben 7,32 méter széles kapuban képzelte el, de a focihoz túl ügyetlennek találták, így sportágat váltott. És milyen jól tette…

Januar_Mikler_520

„Mint minden kisgyerek, én is szerettem volna sportolni valamit, és mivel édesapám focikapus volt, nekem is a labdarúgásra esett a választásom. De a csapatban, ahol játszani kezdtem, nem igazán engedtek a háló elé, ráadásul nem is bizonyultam túl ügyesnek. Az általános iskolában többször kéziztünk tornaórán, illetve akkoriban az egyik unokatestvérem csapatban kézilabdázott, tőle kaptam az információt, hogy hol és mikor vannak az edzések. Szimpatikusnak tűnt minden, így végül erre váltottam. Eleinte inkább mezőnyjátékosként számoltak velem, de az nem tetszett igazán.”

Bár a fent említett unokatestvér sportos pályája hamar véget ért, Roli egyre inkább lelkesedni kezdett a kézilabda iránt és a régóta áhított kapus posztot is elnyerte magának.

„Tízévesen vált belőlem hálóőr, egy évvel később pedig már igazolt játékos voltam. Imre Vilmos volt a nevelőedzőm, hosszú ideig dolgoztam a kezei alatt. Később már kapusedzésekre is jártam, rengeteget tanultam Rapatyi Tamástól és Bakos Istvántól.”

Roli érezhetően jó szívvel emlékszik vissza a kamaszkorra és az utánpótlás évekre, ahol szép emlékekben és vicces történetekben sem volt hiány.

„Volt egy időszak, amikor talán két hétig nem járhattam edzésekre. Akkor kezdtük el a kapusfoglalkozásokat és nem tudtam kicsúszni, nem tudtam megcsinálni a gátülést. Erre az edzőm reakciója az volt, hogy eltiltott az edzéslátogatástól, mert azt mondta, hogy ezt egy kapusnak tudnia kell, és legközelebb akkor találkozunk, ha már képes leszek erre. Eltartott egy ideig, de minden nap szorgalmasan gyakoroltam, mert nem akartam kudarcot vallani.”

Az élsportolók élete számos áldozattal és lemondással is jár, hiszen a tréningek és a mérkőzések miatt teljesen más napirend alapján zajlanak a mindennapjaik és ehhez a családtagoknak is alkalmazkodniuk kell.

„Ezúton is szeretném megköszönni a családomnak azt a rengeteg segítséget, amit tőlük kaptam. Mindig vittek az edzésekre, mondhatom, hogy a saját életüket is annak rendelték alá, hogy belőlem komoly sportoló válhasson. Ehhez igazodtak a programok és minden más, de úgy tűnik, megérte. Az én életemben is voltak és nagyon sokszor a mai napig vannak esetek, amik lemondással járnak. Kamaszként nehéz volt elfogadni azt, hogy míg a többiek „bandáztak” és buliztak, kirándulni, szórakozni jártak, én nem tarthattam velük. Akkoriban volt is egy periódus, amikor úgy éreztem, ez az egész életvitel nem való nekem, és fontolgattam, hogy abbahagyom. Szerencsére nem tettem.”

„A barátokkal sem egyszerű összeegyeztetni a találkozókat. Dunaújvárosi vagyok, így a gyerekkori barátságaim is ott szövődtek, többekkel a mai napig ápoljuk a jó viszonyt. Jó lenne sűrűbben összeülni, de megértik a helyzetet, én pedig a lehetőségeimhez mértem igyekszem minél többször hazalátogatni és olyankor velük is valamilyen programot szervezni.”

Bár a pályafutása nem volt sérülésektől mentes, ez sosem riasztotta el attól, hogy teljes erőbedobással folytassa.

„Sajnos nem mondhatom azt, hogy elkerültek a sérülések. A térdem nem száz százalékos, folyton vannak vele problémák, már ötször kellett műteni. De emiatt sosem fordult meg a fejemben az, hogy abba kellene hagynom. Nem hátráltató tényezőként fogom ezt fel, hanem inkább úgy tekintek rá, mint egy legyőzendő feladatra.”

Szöveg: Varju Veronika, Fotó: Délmagyarország/Karnok Csaba

WAX_ragaszkodj-hozza-solid_500