Etika, erények és követelmények az edző számára

Nádori-Klári_edző_200Az álszent edzők nem szeretik tanítványukat, csak eszköznek tekintik őket önmegvalósító céljaik eléréséhez, ezek az edzők gyakran autokratikus légkörben működnek és nem adnak teret tanítványuk egyéniségének kibontakoztatásához.” Komplex Etikai értelemben szeretnénk ebben a cikkben feldolgozni az edzői szakmát, figyelve arra, hogy élő példákkal illusztráljuk az egyes etikai erényeket, vagy erénytelenségeket, melyek e hivatást számunkra jelentik. Az első kérdés, amely felmerül, hogy kiből is lesz a jó edző és vajon mit kell tenni ahhoz, hogy valakiből jó edző váljon? A jóság tehát egyfajta eredményességet is sugall, habár nem csak ezt a területet fogja át. Fontos dolog, hogy az egyén, aki edző szeretne lenni, milyen jó képet állít ki magáról. Ehhez feltétlenül kell a felismerés, hogy az ember nem az univerzálisból (ész) és a részletes-egyediből (természet) tevődik össze. „Természetes” énünk nincs alávetve „racionális” énünknek. Egyesített  én ként létezünk. Az edzői szakma etikai átvilágítása során, talán úgy járunk el helyesen, ha Kantból megőrizzük a morális autonómia eszméjét, Hegelből pedig az erkölcsiség gondolatát. Mindehhez még a diskurzus-etika legvonzóbb oldalát is hozzátehetjük.

Éles-Józsi_edző_200Jó edzőnek csak úgy választhatjuk magunkat, ha egyúttal a jóvá válás módját is választjuk. Kell, hogy valamilyen elgondolásunk legyen arról, mit jelent „jónak, tisztességesnek, becsületesnek” lenni, mielőtt az univerzalitás kategóriája alatt egzisztenciálisan választjuk magunkat, mint edző szakembert. Ehhez először is kell egy edzői példaképet találnunk, aki belső elvárásainknak megfelel, még akkor is, ha esetleg nem mindenben felel meg mindenki elvárásának. Általában a különböző szakágak mesterei, más- más erényekkel és karakterisztikus tulajdonságokkal rendelkeznek a versenyszámcsoport eltérő pszicho-szomatikus követelményeinek megfelelően. A tisztességes edző nem csak általában jó, hanem az a jó személy, akiben a konkretizálódás folyamata csak a halál órájában fejeződik be.

Sajnos nemrég vesztette el a magyar atlétika az egyik legjobb edzőjét (Németh Pál), kinek emberi moralitását, tartását és emberségét halála pillanatáig semmi és senki sem tudta beárnyékolni az atlétika társadalma előtt. Az atlétika nagyon eredményes, jónak /nem csak az eredményességét tekintve/, tisztességesnek és becsületesnek kikiáltott szakembere volt, mert mindig nevelte, jóra ösztönözte és emberi kisugárzásával is nevelte tanítványait. Sikereit nagyban, ezeknek a tulajdonságainak is köszönhette. Szerintünk nagyon sok fiatal edző választotta, vagy fogja választani őt edzői példaképül! Az esetleges edző, aki kitalálja saját sorsát, mert „belebotlik” egy tehetségbe, ebből a szempontból nem hasonlít Arisztotelész erényes görögjére. Ez utóbbinak kései férfikorában szilárdult meg a hekszisze (jó jelleme). Ettől az időszaktól kezdve spontán cselekedhetett, hiszen valamennyi cselekedete már jelleméből fakadt. Szerencsére, ugyan ritkán, de ilyen egyéniségek is felbukkannak még atlétikánkban. Az edzőre nehezedő nagy teljesítmény kényszer hatására hogyan akadályozható meg, hogy ne kövessünk el komoly morális hibákat? Hogyan kerülhetjük el, hogy végzetes hibákat vétsünk? Rosszat tenni, miközben jónak véljük azt – Hegel szerint a modern szubjektivitás morális csapdája- ezt a legfontosabb elkerülni ahhoz, hogy mint edzők hitelesek lehessünk magunk és tanítványunk előtt. Az edzőnek meg kell tudni győzni tanítványát arról, hogy amit ő képvisel az a Jó érték és ezen értékek elfogadása vezet a nagy teljesítmények, a sikerek felé, hiszen versenyzőjének ez elsősorban a kitűzött célja a sportolásával. A mester több mint edző, jó barát, társ, példakép és partner. Ezért nagyon fontos, az együttműködő, konspiratív beszélgetés edző és versenyző között.

Éles-Fazekas_edző_200A versenyzőben örökké motoszkáló kérdésnek, hogy „mondd meg, mit helyes tennem!”, csak akkor van értelme, hogy a kérdőnek/ versenyző/ és a címzettnek (edző) vannak bizonyos közös értékeik, különösen olyan értékek, normák vagy az erényre vonatkozó elképzelések, amelyek lényegesek az eredményesség szempontjából. Rá kell jönnünk, van-e olyan norma vagy érték, amelyet mindketten anélkül is el tudunk fogadni, hogy ezzel megsértenénk bármelyikünknek a jóra és a helyesre vonatkozó elgondolását. Élsportban ez döntően kapcsolódik a becsületes felkészülés a doppingmentes versenyzés témakörével.

Minél szorosabb a kapcsolat az edző és versenyző között, annál több közös normájuk van, s annál egyszerűbben tudnak egymással kommunikálni az eredményes felkészülés érdekében. Gondolati kifejtésünk közben, így valahol Kanthoz jutottunk vissza… Edzőnek és versenyzőjének a kategorikus imperatívusz kialakítására kell törekednie az eredményesség érdekében. Ez egy olyan megfogalmazás, amely alkalmas arra, hogy abszolút mérce legyen. Bármely cselekvési maxima, kötelesség ellenőrizhető általa. Egyszerű és könnyen alkalmazható. Kantnak igaza volt abban, miszerint a tízéves gyermek is már tökéletesen megérti a kategorikus imperatívuszt.

Azok az edzők sikeresek a fiatal korosztályban, akik szakmai tudásuk mellett ezt a kapcsolatot is képesek kiépíteni tanítványukkal. A TF-en atlétikában Woth Klára tanárnő rendelkezik leginkább azzal a képességgel, hogy ezt az említett kapcsolatot ki tudja építeni fiatal, gyermek versenyzőivel. A kategorikus imperatívusz, vagy valamely más, ám hasonlóan univerzális maxima az a mankó, amelyre az edzőnek akkor kell támaszkodnia, ha „itt” és „most” az univerzalitás kategóriája alatt egzisztenciálisan választotta magát.

Ha nem nyúl egy ilyen mankó után, külső erőknek lesz kiszolgáltatva, s ha cserbenhagyja a szerencse, végzetes hibát fog elkövetni… A fiatalokkal foglalkozó edző legnagyobb hibát akkor követi el, ha a megfelelő etikai alapok lerakása nélkül építkezik a pszicho-szomatikus birodalomban, megfeledkezve tanítványa morális erényeinek kialakításáról és csupán a gyerek szomatikus oldalát közelíti meg.

Nézzünk egy idevágó példát a magyar atlétika másik edzőóriásától: Fejes Zoli bácsi: „olyan agresszív ez a gyerek, de nem akarom derékba törni, csak szép lassan nyesegetem vadhajtásait, mert ennek köszönhetően majd szépen lombozódik és pár év múlva búsásan terem”. (Igaza lett pár év múlva nemzetközileg is eredményes versenyző lett belőle). Azt hiszem, hogy ennél eklatánsabb példája nem is lehetne az edzői stratégia egyéni képességekre és pszicho-motoros kvalitásokra épülő kinyilvánításának.

Kőhalminé_edző_200Jó edzők azok, akik önzetlenek és nem magukra és egzisztenciájukra gondolva beszélnek és cselekszenek, hanem azok, akikre érvényes a platóni mondás, hogy jobb elszenvedni a rosszat, mint másoknak okozni. Az ilyen edző, mielőtt tanítványával új gyakorlatot csináltat, legelőszőr magán próbálja ki, (ez gondolati síkon is megvalósítható), hogy megcsinálható-e, illetve milyen hatásmechanizmus váltódik ki általa versenyzőjében. A rossz edző belehajtja próba nélkül a tanítványát valamibe, amit valahol olvasott, vagy látott. Ettől valamivel ravaszabb edző az, aki nem a legjobb versenyzőjén kísérletezik, hanem a gyengébbeken, de végzetes hiba ez is, mert előbb-utóbb tanítványai előtt morális vereséget szenved a csapatában támadt konfliktusok miatt. A TF-en legjobb példa a helyes út megtalálására Skoumal András tanár úr, aki még 67 évesen is sokszor bemutatja a rúdugrást, vagy egy új gyakorlatot kezdő versenyző palántáinak. Arisztotelész egyszer azt mondta, hogy „az igazságosság erényeink összessége más személyekhez fűződő viszonyunkban”, amivel arra utalt, hogy önmagunkhoz viszonyítva minden erény jó.

Jó nekünk, hogy erényesek vagyunk.

Rendkívül fontos azonban különbséget tennünk, mint edzőnek az „önmagunkért jónak lenni” és az „önmagunkért helyesen cselekedni” állítások között. Két teljesen más, egymással kapcsolatban sem álló problémáról van itt szó. Valahányszor elmarad ennek felismerése, az gyakran a tisztességes edző „önzésével” kapcsolatos cselekedetekhez vezet. Az ilyen edző vallja, hogy a cél szentesíti az eszközt, mivel képes tanítványát olyan helyzetekbe és szituációkba sodorni, mely edzések hatására ugyan pillanatnyi teljesítménye növekszik, de egészsége és morális személyiségi jegyei nagyban sérülnek. Ez aztán később teljesítménye, esetleg egészsége hirtelen hanyatlásához vezet. Ilyenek a dopping esetek, vagy éppen versenyzője kusza szexuális kapcsolatai, melyekről gyakran az edző is tehet. Attól, hogy egy edző önmaga kedvéért tisztességes, még nem válik „önzővé”, hiszen a tisztességes emberek eleve mások nevében is cselekszenek, néha még áldozatot is hoznak a nevükben.

Ám az önmagukért tisztességes emberek altruistának sem nevezhetők, hiszen valahányszor mások nevében cselekszenek, önmagukért is tisztességesek maradnak. Könnyű „kiszúrni” az álszent edzőket. Nyíltan vagy burkoltan mindig másokkal hasonlítják össze magukat, s az összehasonlításból kivétel nélkül mindig ők kerülnek ki győztesen.

Horváth-Jani-edző_200-állóAz álszent edzők valóban önmaguk kedvéért cselekszenek helyesen (amit tesznek, azért teszik, hogy elismerésben részesüljenek, eleget tegyenek önfelnagyítási vágyuknak). Ám nem önmaguk kedvéért jók. Önbecsülésük mások elismerésétől, vagy legalábbis a másokkal való összehasonlítástól függ. Az álszent edzők nem szeretik tanítványukat, csak eszköznek tekintik őket önmegvalósító céljaik eléréséhez, ezek az edzők gyakran autokratikus légkörben működnek és nem adnak teret tanítványuk egyéniségének kibontakoztatásához. Az ilyen edző rövidtávon nagyon jó eredmények felmutatására képes, azonban versenyzője teljesítménye egy idő után megreked. A filozófusok azzal szolgálják a tisztességes embereket, hogy kitalálják a mankókat, s elméletileg kézzelfogható formába öltöztetik őket. Ezt tette Kant is, aki mindennél szilárdabb mankóra lelt, amikor némi tartalmat csempészett univerzális megfogalmazásába. Mert véleménye szerint a legszilárdabb morális mankó az univerzális az a morális ajánlás, hogy senki sem használhatja a másik embert puszta eszközül, hanem mindig öncélnak is kell tekintenie. Kantot zavarba ejtette az ember társiatlan társiassága.  Lényegében mindazok a bajok, amelyeket az emberek másoknak okoznak, azért történnek, mert az elkövetők embertársaik elismerését akarják biztosítani maguknak. Megaláznak másokat, hogy megint mások szemében nagyobbnak tűnjenek fel. Erre gyakran sor kerülhet, ha az edző csoportban betöltött szerepét tanítványain végzett egyfajta „erődemonstrációjával” próbálja erősíteni, vagy kialakítani.

Az ilyen típusú edző gyakran kér megvalósíthatatlan feladatot tanítványától és ezzel a versenyzőt önmaga és társai előtt is megalázza. Szerintünk ebben a kérdésben a helyes edzői stratégiai út, ha a kért feladatot, vagy célt a versenyző potenciálisan teljesítheti megfelelő odafigyelés és erőbedobás által, így számos hiba és konfliktus kerülhető el.

Arany-Zoli_edző_200-állóAz edzőnek ki kell alakítani egy olyan légkört, mely lételeme az egymás iránti szükséglet ide tartoznak az (elismerés, szeretet, megerősítés, megbecsülés), kerülni kell illetve kiküszöbölni a félelmet, a versenyző bármilyen síkú megalázását. A sóvárgás, mint elem benne foglaltatik a helyes légkörbe, de vigyázni kell, hogy a jobb teljesítmény iránti sóvárgás edzések által megalapozott legyen. A kezdő edzők gyakori hibája, hogy versenyzőjükkel együtt álmodoznak a nagy teljesítményeken és az első éles helyzet (a verseny) hidegzuhanyként éri őket, mely könnyen megmérgezheti további kapcsolatukat és eredményes együttműködésüket. Minél kevésbé erősek a mester-tanítvány kapcsolatai egymással, minél kevésbé osztoznak egymás életében, bőrtől bőrig, testtől testig, minden nap, órában és percben, minél kevésbé állandóak emberi kötelékeik – annál érzékenyebbé válnak. Így aztán sértődések és harag gyakran fellép köztük és ez előbb-utóbb kettejük szétválásához vezet. Gyakori példák tömkelegét említhetnénk a magyar atlétikában is az ilyen vándor versenyzőket illetően, akik 4-5 edzővel is próbálkoznak 1-2 éves „vergődésük” alatt. Persze nem mindig az edző a hibás, gyakran másik edző, menedzser, vagy szövetségi képviselő csábítása, vagy etikátlan kijelentései is okozhatják az ilyen típusú eseteket.

Itt jutunk el a kollegális tisztesség eleméhez, amely véleményünk szerint gyakran hiányzik a magyar atlétikánkból, mert sokszor edző edzőnek farkasa és gyakran semmi kollektív együttműködést nem tanúsít más edzők iránt. A sikeres szakágakban, vagy tradicionális versenyszámokban mindig egy egymásra figyelő, egymásnak önzetlenül tanácsot adó, de nem tolakodó légkör figyelhető meg. Ilyen volt a 70-es évek dobó atlétikája, ahol Koltai Jenő bácsi, mint vezetőedző alkotó és tisztességes munkalégkört alakított ki. Egyértelműen kijelenthetjük, hogy a tiltott eszközökkel  nem manipuláló, tisztességes edzőnek más edzőkre is szüksége van. A bujkáló, misztifikumokba burkolódzó edzői társadalom saját maga eredményességét fojtja meg.

Összefoglalás

Ma a magyar atlétikának semmire sincs nagyobb szükség, mint a jó, tisztességes, becsületes edzőre – nem azért, mert az ilyen szakembernek jó szíve van (néha egyáltalán nincs kivételesen jó szívük), hanem azért, mert ők a többiek felé fordulnak, (a már említett kanti zavar feloldása) a „társas társiasság” (gesellige Geselligkeit) testesül meg bennük. Heidegger találta ki a „lét pásztora” igen találó hasonlatát, melynek át kell hatnia edzőink személyiségét mind önmagához, mind a versenyzővel való bánásmód tekintetében. Általában, a hétköznapi életben törődés elmulasztása csak akkor vált ki szankciókat, ha ezzel ártunk másoknak, az edzői pályán azonban ez végzetes hibaként merül fel. A magyar atlétika hosszú évekig főleg elnökei és különböző külső politikai ráhatások miatt kényszerpályán tengődött a fent említett törődés nem megfelelő alkalmazása miatt. A jelenlegi elnök és elnökség, valamint a szakvezetés véleményünk szerint szép lépéseket tett a helyes irány felé… Ne feledjük, hogy csak egy jó alapokkal rendelkező építmény lehet eredményes és csak a konstruktív az edzői összefogás garantálhatja a jövőbeli sikereket!

Dr. Vágó Béla írása

Készült Heller Ágnes

Köznapi erények, intézményes szabályok, univerzális maximák című műve alapján.