WAX_ragaszkodj hozza DE_500

KK_térelválasztó-FF_520

Amikor Gulyás Pétert arról kérdeztem, hogy tudja-e, hogy ő az első játékos, aki született veszprémiként alapemberré vált Veszprémben, szerény mosoly jelent meg az arcán. Persze, hogy tudta. A szemünk láttára cseperedett fel és vált balkezes tehetségből érett játékossá, harmincévesen már komoly, utánpótlás szinten szerzett edzői tapasztalattal rendelkezik, miközben talán élete egyik legjobb szezonját futja. Új sorozatunkban aktív játékosokat faggatunk arról, hogy mi maradt meg emlékeikben az utánpótlásban eltöltött éveikről.

A kezdetek

Gulyas_UP_1_MKSZ_Kovacs_Aniko_155“Nem volt családi hagyomány vagy ilyesmi, a veszprémi Dózsa György Általános Iskolában találkoztam először a sportággal, talán harmadikos voltam, sporttagozatra jártam. A kézilabdának nagy hagyománya van ott, így egyszer csak jött a lehetőség, hogy lehet járni edzésre. Csak a suliban, nem a klubnál, három-négy alkalommal egy héten. Nagyné Lantos Tünde volt az első edzőm, rajta keresztül barátkoztam össze a labdával” – idézte a kezdeteket a balkezes játékos, és közben valódi szeretet áradt a hangjából. Meg tudom érteni, én is oda jártam.

Veszprém sportban egyik legeredményesebb iskolájának ódon falai között valahogy még tanulni is jó volt. Sporttagozaton kötelezően sportágat kellett választani, a tanárok kötődése miatt a kézilabda húzóágnak számított, szinte minden versenyre kézisek mentek a Dózsából. Peti is megjárta az összes létező versenyszámot: atletizált, kosarazott, de hiába volt mindenből jó, iskolacsúcsot soha nem döntött, ezt sajnálja is nagyon. Aztán jött egy makacs saroksérülés, és elsősorban emiatt úszásba fogott. Abban is jó volt, de korábbi edzőjének javaslatára visszatért a labdához. Választott. A megerősítésre nem kellett sokat várnia.

Innentől máshogy

Gulyas-Peter_portre-valogatott-2014“Hetedikes vagy nyolcadikos lehettem, amikor a Nike Veszprémben volt szponzor, és tartottak egy kiválasztást fiataloknak. Ennek keretében tizenhat tehetséggel kötöttek szerződést, elkezdték támogatni őket. Én is köztük voltam. Akkor már jártam ifj. Kiss Szilárdhoz a Fotex serdülőbe a nálam jóval nagyobbak közé, és akkor éreztem először, hogy ez lehet komolyabb. Az egy jutalom volt, a megbecsülése az addigi munkámnak. Hogy gyerekként szinte nem volt hétvégénk, hogy rövidebb volt a nyár, az már csak így ment. Amikor a barátaim játszottak, én mentem edzeni. Ha kérdezték, hogy miért, az válaszoltam, hogy mert ez a dolgom.”

Ezeket az áldozatokat meg kell hoznia minden gyereknek, aki versenyszerűen sportol, de a győzelmek hatalmas motivációt adnak, és aki kitartó, annak megéri az áldozatot.

“Mi nem edzettünk annyit, mint a mai srácok, nem volt ennyi lehetőség, ennyi meccs, visszafogottabb körülmények voltak, kevesebb labda, eszköz, szerelés, mindenből kevesebb. Amikor kaptunk ruhát és felszerelést, az nagyon jó dolog volt. Tudod, amikor a gyerek kap valamit, és utána azért dolgozhat, hogy még több ilyet kapjon. Ezek nagy sikerélmények voltak” – miközben ezt mesélte, éreztem rajta, hogy pontosan meg tudná mondani milyen színű és mintájú dolgokat viselhetett akkor, köszönhetően tehetségének.

A kéz, ami visszahúz

“Megingás is volt, tizenöt voltam, amikor kidobáltam mindent az ablakon, hogy ennyi, én többet nem csinálom. Ki rángatott vissza? Apukám. Ha akkor ő nem tart ki, hát… Pedig nem akarták, hogy élsportoló legyek, ők azt szerették volna, hogy egészséges legyek. De azon a ponton azt mondták, ha ezt elkezdted, akkor már csináld is meg! Nehéz, amikor felkerülsz nagyobbak közé és ott kell jól játszanod, nem biztos, hogy rögtön megy. Sikerélmény nélkül minden nehezebb. De ha kitartó vagy, meglesz az eredménye. Lehet törés, de dolgozni kell tovább.”

Nagyné Lantos Tünde: “Pétert tanítottam és edzettem is általánosban, szorgalmas volt, kicsit bátortalan. Hívták mindenhova a remek alkata miatt, úszni is, de tudtam, hogy úszó nem lesz belőle. Gondoltam, hogy jó játékos lesz, de hogy az edzői pályához ilyen érzéke lesz, azt nem.”

Ifj. Kiss Szilárd: “Volt, hogy nem jelent meg edzésen. Szóltam a többieknek, hogy melegítsenek, mindjárt jövök. Beültem a kocsiba, tudtam, hogy hol lehet. Az egyik lakásukhoz közeli játszótéren ott is volt. Nem látta, hogy jövök, mert háttal ült. Kikiabáltam a nevét a kocsiból, mire fogta a cuccát, és beült. Szó nélkül mentünk az edzésre. Állandóan a nagyobbak között kellett bizonyítson, és ez nagyon nehéz dolog. Jobbátlövőt láttam benne akkor, extra, lőni is képes szélső lett. Az meg talán sporttörténeti kuriózum, hogy még a játékosomként nyert serdülő ob-t, majd másfél évtized múlva edzőtársként húztuk be ugyanezt.”

Szöveg: Peresztegi Csilla, Fotó: MKSZ/Kovács Anikó