A-lenyeg-az-egyensulyban_225Ha nem érzékelhető az erős tömegbázis, mert foghíjas a felmenőrendszer, ilyenformán elszigeteltté, hatástalanná válhat a “hátország”! Évekre, évtizedekre vetheti vissza egy sportág nemzetközileg elismertnek tekinthető eredményességét! Házat is alulról szokás építeni, nem fordítva. Az elmúlt esztendők, egyértelműen igazolják, hogy a kézilabdasport tömegbázisa szélesedik. A gyerekek körében egyre népszerűbb ez a játék. Hasonló pozitív elmozdulás tapasztalható az általános iskolák területén is. Növekvő számban pattog ismét a labda az oktatási intézményekben. Akkor mégis hol és hogyan jelentkezik a hiba? Mert, hogy valós és létező problémát kell megoldani! Minden erővel azon kell lenni, hogy megteremtődjék az egyensúly, ami optimalizálja és közelebb hozza egymáshoz az eltérő érdekeket. Ha az alapbázis növekszik, de a hazai top csapataink érdekei távolodnak az alacsonyabb osztályban szereplő klubok szándékaitól, akkor valahol félúton, a kettő között van a hiba! A rendszer akkor működne jól, ha kellő kiválasztási és kiugrási lehetőséget biztosítana a magyar tehetségek számára. Milyen következménye lett annak a két kezdeményezésnek, amit a közelmúlt történései hoztak? Az egyik ilyen kezdeményezés a központosítási törekvés. A tehetséges vagy az önként jelentkező gyerekek, egy központi és kiemelten kezelt klub, akadémia hatáskörébe kerülnek. Ebben az esetben, ahonnan érkeznek a gyerekek, ott sebeket vagy léket kaphat a nevelői műhelymunka. A fogadó intézményben, olykor kezelhetetlenné válik a létszámnövekedés. A gyerekek száma ugyan növekszik az adott bázison, de a csapatok száma csökken a területi vagy országos szinten! A tendencia elzárja, lehetetlenné teszi a “kis csapatok, bázisok” életét. A lényeg a sok csapatban és nem a sok gyerekben van! A másik átgondolásra váró terület a versenyeztetésben van. Minden szinten, még a kis csapatok esetében is az ifjúsági korcsoportok versenyeztetése, sem okoz gondot. A probléma akkor kezdődik, amikor a gyerek elvégezte a középiskolát és tovább szeretne tanulni vagy munkát kell találnia. Nagy dilemma ez gyereknek, szülőnek és klubnak egyaránt. Ha a gyerek 18 évesen képes a profik között megállni a helyét, és a klubnak ez nem jelent anyagilag problémát, nincs gond.

A baj akkor kezdődik, ha

  • tovább akar tanulni és nem tud edzésre járni, ahol éppen tanul ott nincs csapat.
  • 18 évesen még nem elég kiforrott, ezért klubja kölcsön akarja adni, de nincs megfelelő csapat a számára.
  • a klub, amit kinézett magának, egy tapasztaltabb külföldi játékost szerződtet helyette

A “kis csapatok” nem tudnak eltartani junior csapatot. Női és férfi szinten is csak 3-4 kiemelten kezelt klub képes erre. Következésképpen, kitermel a sportág nagyon sok junior korú fiatalt és ennek csak kisebbik hányadának adatik meg, hogy játéklehetőséghez jusson! Azon is el kell gondolkodni, hogy mikor és hogyan szabható határ a külföldi játékosok beáramlása ellen!

A két férfi top csapatunk játékosai között 6-6 magyar játékos neve szerepel a névsorban, de jó esetben is csak 3-4 játszik! Ezek közül, ha nem tévedek 1-1 saját nevelésű játékos van. A többiek közül pedig 2-3 játékos ott nevelkedett, ahol már kihalt, megszűnt vagy vegetál az utánpótlás-nevelés!

Meg kell erősíteni a “Hátországot” szakmailag, erkölcsileg! Szükségszerű lenne olyan rendelkezések hatályba állítása, hogy az alacsonyabb osztályú csapatok életben tudjanak maradni, és kellő támasza, alapja legyen a magyar top kézilabdázásnak! Pontosítva, mindenkinek az érdeke, hogy a rendszer egyensúlyba kerüljön. A nagyoknak segíteni kell a kicsiket, hogy a kicsik segíteni tudjanak a nagyoknak!